A liturgikus képzés fontossága

Ferenc pápa levele szerint A keresztény liturgia a Krisztussal való találkozásként értendő és megélhető, különösen az Eucharisztiában.. Megkülönbözteti a liturgia értelmét bizonyos ideológiáktól. A liturgia szépségének és szimbolikájának újrafelfedezéséhez a teremtésen való csodálkozást javasolja, az imádságra, a Szentlélek működésére és az Egyház valóságára támaszkodva.

Krisztussal való találkozás a liturgiában

A A katolikus liturgia célja, amelynek középpontjában a szentségek és különösen az Eucharisztia ünneplése áll, a keresztényeknek Krisztus testével és vérével való közössége.. Ez az egyes ember és a keresztény közösség, mint egy test és egy család találkozása az Úrral.

A pápa rámutat, hogy a liturgia garantálja a Jézus Krisztussal való találkozás lehetőségét életünk "ma" napjaiban, hogy minden tevékenységünket - munka, családi kapcsolatok, a társadalom javítására tett erőfeszítések, a rászorulók segítése - isteni fénnyé és erősséggé alakítsa át. Ezt akarta Krisztus az utolsó vacsorán. Ez a célja szavainak: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Azóta is vár ránk a Eucharisztia. Y az egyház evangelizációs küldetése nem más, mint az Isten által a világ minden népével való találkozásra való hívás.A találkozás a keresztségben kezdődik.

Több alkalommal fokozatosan meghatározza e dokumentum célkitűzéseit: "Ezzel a levéllel egyszerűen arra szeretném meghívni az egész egyházat, hogy fedezze fel újra, őrizze és élje meg a keresztény ünneplés igazságát és erejét". (n. 16); "minden nap újra felfedezni a keresztény ünnep igazságának szépségét" (n. 16); "minden nap újra felfedezni a keresztény ünnep igazságának szépségét" (n. 17). (20. sz. előtt)hogy újra felébressze az áhítatot a keresztény ünneplés igazságának szépsége iránt; emlékeztetve a hiteles liturgikus képzés szükségességére és felismerve az ünneplés művészetének fontosságát hogy a húsvéti misztérium igazságának és minden megkeresztelt részvételének szolgálatában álljon, mindenki a saját hivatásának sajátosságai szerint". (n. 62).

A liturgia ismeretének hiánya

A liturgiával kapcsolatos tudatlanságon - vagy a felületes és reduktív megértésen - kívül, Ferenc elítéli az Eucharisztia instrumentalizálását két ideológiai vízió szolgálatában: az individualista szubjektivizmus, amely az embert saját észérveibe és érzelmeibe zárja, és a kizárólag a saját erejére való hagyatkozás. (vö. Evangelii Gaudium, 94).. Mindkét méreg, amelyet Ferenc a katolikus igazságnak álcázott antropocentrizmus változataként ítélt el... (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 35). Itt a liturgikus képzést javasolja ellenszerként.

Ami az előbbit illeti, az individualizmus mérge (az individualizmus egy változata). neognoszticizmus), figyelmeztet: "Az ünnepi cselekvés nem az egyéné, hanem Krisztusé-egyházé.a Krisztusban egyesült hívek összességének". (n. 19)Isten Igéje és a szentségi jelek által. Ezek a jelek, a megtestesülés útját követve, összhangban vannak a test nyelvével, amely kiterjed a dolgokra, a térre és az időre.

A második pont, az a feltételezés, hogy saját magunk mentjük meg magunkat (neopelagianizmus), "a liturgikus ünneplés megtisztít bennünket azáltal, hogy hirdeti a hitben kapott üdvösség ajándékának ingyenességét.". Az Úr az, aki megment minket. Ezért a liturgiának semmi köze az "aszketikus moralizmushoz", vagyis ahhoz a javaslathoz, hogy elsősorban erőnkkel és küzdelmeinkkel keressük a szentséget, hanem ahhoz a vágyhoz, hogy Jézus odaadja magát, hogy világosság, táplálék és erő legyen életünk számára.

A katolikus liturgia szépsége

A pápa megáll a a liturgia teológiai jelentése a II. vatikáni zsinat szerint (vö. Const. Sacrosanctum concilium, 7). Krisztushoz, az ő papságához, valamint halálának és feltámadásának húsvéti misztériumához viszonyítva. Ferenc szavaival élve: "A liturgia Krisztus kinyilatkoztatott és nekünk adott papsága. a Húsvétma is jelen van és tevékenykedik az érzékelhető jelek (víz, olaj, kenyér, bor, gesztusok, szavak) által, hogy a Lélek, elmerülve a húsvéti misztériumban, átalakítsa egész életünket, egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá téve bennünket". (n. 21). 

Ami a liturgia szépségét illeti, óva int a "rituális esztéticizmustól" (csak a külső rítusokra való összpontosítás). De távol áll tőle a "banális hanyagság", a "tudatlan felszínesség" és a túlzó "gyakorlati funkcionalizmus" is. "Legyünk világosak: az ünneplés minden aspektusára ügyelnünk kell"; de még ez sem lenne elég a teljes liturgikus részvételhez. Mit is javasol Ferenc?

Mindenekelőtt a "csodálkozás a húsvéti misztériumon", vagyis annak a magatartása, aki értékeli az ünnepelt csodáját és jelentőségét. Ezért van szükség a "komoly és életerős liturgikus képzésre".

Történelmi keretként azt állítja, hogy a posztmodernitás a modernitásból örökölte az individualizmus és a szubjektivizmus irányába mutató tendenciát. A II. vatikáni zsinat ezzel szemben nem az embert, hanem Istent helyezte az első helyre az imádság és a liturgia révén (a liturgiáról szóló konstitúció volt az első, amelyet elfogadtak).

VI. Szent Pál szavaival élve: "A liturgia, a velünk közölt isteni élet első forrása, lelki életünk első iskolája, a velünk közölt isteni élet első ajándéka, a velünk közölt isteni élet első ajándéka, a velünk közölt isteni élet első iskolája, lelki életünk első iskolája. amit mi tehetünk a keresztény népnek, akik velünk együtt hisznek és imádkoznak, és az első meghívás a világnak, hogy boldogító és igaz imában szabadítsa fel néma nyelvét, és érezze a kimondhatatlan megújító erőt, hogy velünk együtt énekelje az isteni dicséreteket és az emberi reményeket, Krisztus Urunk által a Szentlélek" (A Tanács második ülésének következtetései, 1963. december 4.).

Az egyház liturgikus kifejezése

A liturgia - mondja ki a Zsinat - "a csúcs, amely felé az Egyház cselekvése törekszik, és ugyanakkor a forrás, amelyből minden ereje fakad". (Sacrosanctum concilium, 10). Ezért - vonja le a következtetést Ferenc - banális lenne a liturgia értelmezésében ma tapasztalható feszültségeket pusztán az érzékenységek eltéréseként értelmezni. A valóságban, mutat rá a pápa, az alapvető kérdés ekkleziológiai, vagyis a liturgia kérdése nem a liturgia kérdése, megérteni, hogy a liturgia az egyház kifejeződése, ahogyan maga a zsinat is az..

Ezért hangsúlyozza, hogy csak az Egyház - a feltámadt Krisztust követők közössége, akiket a Szentlélek egyesít az ő testében - győzi le "a lelki individualizmus szűk terét". (n. 32). Valójában itt annak a valósága forog kockán, hogy mit jelent teljes értelemben személynek lenni: olyan lénynek, aki arra hivatott, hogy önmagában éljen és másokkal kapcsolatban érlelődjön.

Ezzel kapcsolatban a pápa egy olyan kifejezéssel teszi hozzá, amely joggal keltheti fel a figyelmet: "Csak a pünkösdi egyház képes az embert személyként felfogni, aki nyitott az Istennel, a teremtéssel és a testvéreivel való teljes kapcsolatra". (n. 33). Megkérdezhetnénk: vajon az egyházon kívül nem találja-e az ember a kiteljesedést és az elismerést? És akkor azt válaszolhatnánk: talán, többé-kevésbé, de nem teljesen, a keresztény hit szerint.

Képzés a liturgiára és a liturgiából

Így különösen a liturgikus képzésre térünk rá. És itt Ferenc megfogja Guardini magabiztos kezét, hogy javasoljon egy "képzés a liturgiára és képzés a liturgiából". (n. 34).

Először is, a liturgiára való képzés. Ez magában foglalja - mutat rá a pápa, a liturgia teológiai jelentésének ismereteMindez az euchológiai (liturgikus) szövegek, a rituális dinamizmusok és antropológiai értékük megértésével párosul.

A liturgia teológiai jelentése magában foglalja azt a tényt, hogy nem csak a pap ünnepel, hanem az egész Egyház, Krisztus teste.

A liturgiának ez az "értelme" nemcsak tanulmányozást és magyarázatot igényel, hanem: "az imádságból táplálkozó, élő hit megtapasztalását" is. (n. 36)a teológia minden egyes diszciplínájának kapcsolata a liturgiával (a figyelem a papi képzés); a vasárnapi eucharisztikus ünneplést a keresztény élet középpontjába helyezi; a liturgikus ünneplés következményeként a hit hirdetése vagy az evangelizáció megélése; folyamatos liturgikus képzés a szolgálattevők és minden megkeresztelt számára.

Másodszor, a liturgiából való képzés. Azaz: a liturgiából, a képzés, amelyre minden megkeresztelt személynek szüksége van ahhoz, hogy részt vehessen az ünnepségen, amelynek elsődleges célja a dicsőítés és a hálaadás az Atya Istennek Krisztus által a Szentlélekben. Ugyanakkor az eucharisztikus közösség által azzá válunk, amit eszünk. (Nagy Szent Leó).

A liturgia, annak gesztusai és jelei által az egész teremtés Krisztushoz vonzódik, és az Atya szeretetének és dicsőségének szolgálatába áll.. Így van ez, és így igazolódik a Teremtés könyvének tanítása, amelyet Krisztus munkája tesz teljessé: az ember, minden tevékenysége és munkája Isten imádatának szolgálatában áll, és Isten szeretetéből minden ember szolgálatában. Ezért az ember akkor "él" teljesen, amikor ismeri Istent és él az ő szerint (Szent Iréneusz). Szükséges - mondja a pápa -, hogy a teremtett dolgokat csodálattal, "új, nem felszínes, tiszteletteljes és hálás tekintettel" (n. 46) fedezzük fel újra.

Továbbá, és azzal kapcsolatban, amit Ferenc fentebb a "rituális dinamizmusról és annak antropológiai értékéről" mondott, Guardinivel együtt hangsúlyozza a liturgikus képzés szükségessége, amely segít helyreállítani az ember képességét arra, hogy megértse és megélje azt, ami a szimbólumokban kifejeződik. Kezdjük azzal - teszi hozzá Ferenc -, hogy maga a test mély és gyönyörű jelentése a lélek szolgálatában áll. Az utóda Szent Péter hogy bár a szimbólum jelentése napjainkban elveszett, nem szabad feladnunk ezt a feladatot, mert a szimbolikus nyelv konstitutív az ember számára, és transzcendenciájának szolgálatában áll.

A szimbolikus nyelvbe való beavatás egyszerű módon történhet a szülők vagy nagyszülők, a plébánosok és katekéták által, akik a kereszt jelét, a térdelést vagy a hit formuláit tanítják. A szimbolikus nyelv valójában túlmutat a fogalmi nyelven, és inkább a szépség, a bizalom és a szeretet útján indul el.

A pápa a liturgikus jelek közül hármat emel ki: a csendet, a térdelést és az Igét. A csend, ahol a liturgia előírja, a Szentlélek jelenlétének és működésének szimbóluma, aki bűnbánatra és meghallgatásra, imádatra és nagylelkű önátadásra késztet. A térdelés a bűnbánat, az alázat és a hála, valamint az Isten jelenlétébe vetett hit megnyilvánulása. Az Igét hirdetik és hallgatják, imádságra ösztönöz, és a személy és a közösség életévé válik.

Ezenkívül, Ferenc arra hív minket, hogy fedezzük fel újra a liturgikus év értelmét (mint a képzés útja, amelynek középpontjában a húsvét áll, és a Krisztusra való konfiguráció) és a vasárnap, az Úr napja (mint Isten ajándéka népének, a képzés eszköze, fény és lendület a testvéri közösséghez és a szolgálathoz).

Mi a ministránsok szerepe a liturgikus képzésben?

Ferenc rámutat, hogy mindenekelőtt az "ünneplés művészetére" kell ügyelniük (ami nem pusztán a rubrikák betartása, sem pedig a szabályok nélküli kreativitás), és meg kell magyarázniuk a Szentlélek működésének elsőbbségét (a szubjektivizmusok vagy kulturalizmusok előtt, amelyek az egyéni érzékenységnek adnak elsőbbséget, vagy kritériumok nélkül építenek be kulturális elemeket). A szimbolikus nyelv már említett dinamikáját is meg kell tanítaniuk.

Guardinivel, A pápa ragaszkodik az individualizmus és a szubjektivizmus legyőzéséhez az egyháznak engedelmes imával. Ily módon maga az egyház "fegyelme" alakítja érzéseinket, hozzáállásunkat és viselkedésünket annak megfelelően, ami vagyunk: egy test, az egyház.

Ami a liturgikus gyülekezetek vezetésének módját illeti, Ferenc óva int a "túlzott személyeskedés" veszélyétől a papok részéről. És rámutat arra, hogy szükség van arra, hogy "a Feltámadott sajátos jelenléte" legyen. Mindenesetre az "ünneplés művészetét" nagyrészt ima és a Szentlélek tüzével való kapcsolat révén tanuljuk meg.. A Lélek formálja a szolgálattevőt, hogy megfelelően elnökölhessen a liturgiában, miközben életét az ünnepeltnek megfelelően alakítja.

A jelentés azzal zárul, hogy felszólít, a közösség fontossága és a liturgia szépsége láttán hagyjuk fel a minket megosztó polémiát.. Három alkalommal hivatkozik a "Traditionis custodes" (2021) apostoli levélre, amely a római liturgia 1970-es reform előtti használatáról szól. Itt azt állítja, hogy azért írta, "hogy az Egyház a különböző nyelveken egyetlen és azonos imádságot emelhessen fel, amely képes kifejezni egységét", és amelyet vissza akar állítani a római rítusú egyház egészében. (n. 61).